Nem tudok mit kezdeni azzal a furcsa érzéssel, ami azóta foglalkoztat, mióta meghallottam a hírekben, hogy a képviselők megszavazták az új köznevelési törvényt.
Őszintén remélem, hogy javulni fog az oktatás színvonala és feleslegesen tölti el a szívemet ez a furcsa, ideges érzés, ha arra gondolok, hogy a gyermekekről és az őket érintő fontos kérdésekről mostantól nem a saját szüleik és pedagógusaik -akik szeretik őket és a legjobbat akarják nekik- hanem idegen emberek, a ” felmentést engedélyező szerv” fog dönteni.
Borongós elmélkedés arról, hogy fog változni a köznevelési helyzet a módosítások hatására
Az iskolákban így is túlterhelt pedagógusok tanítanak, az osztálylétszám most sem optimális. A magántanulói státusz engedélyezésének szigorítása megnehezíti majd a pedagógusok munkáját, hiszen plusz gyermekeket, akik egyik része speciális nevelési igényű, a másik fele pedig egyéb okokból nem tud megfelelően beilleszkedni a közoktatási rendszerbe, helyeznek majd el egy többségi osztályban. Ezzel nem is lenne gond, ha a megfelelő személyi és tárgyi feltételek megteremtésére is hangsúlyt fektetnének, de ez gyerekcipőben sem jár. Jelenleg a matek tanár is lehet fejlesztőpedagógus és ha nincs más, akkor az irodalom tanár oktatja a földrajzot. Mert nincs szakember. Akik most otthon, a saját tempójukban, egyedi szükségleteiknek megfelelően tudnak tanulni, az oktatási intézmény által kötelezően biztosított fejlesztésekre lesznek jogosultak. A probléma az, hogy nincs olyan fejlesztő szakember, akinek kapacitása lenne arra, hogy minőségi fejlesztésben részesítse a gyermekeket. Mivel kötelező lesz, nem adnak majd választási lehetőséget a pedagógusoknak, csak azt, hogy papíron minden a törvénynek megfelelően működjön, miközben a gyermekek nem tudnak optimálisan fejlődni. A pedagógusok feszültek lesznek, a speciális nevelési igényű gyermekek valós gyógypedagógusi jelenlét híján lemaradnak, azok a gyermekek, akiknek a lelkivilága, vagy viselkedése nem tud alkalmazkodni a közoktatási rendszerhez, most mégis bele lesznek kényszerítve, a többségi gyermekek pedig az előbbiek hatására nem tudnak majd a kívánt ütemben haladni a tananyaggal.
A pedagógus hiányra adott megoldás, hogy nyelvvizsga és diploma nélkül is taníthatnak majd a pedagógus gyakornokok, lényegében már most is működik, tehát nem tesz pontot a problémakör végére. A gyakornokoknak nem lesz lehetőségük arra, hogy tapasztaltabb, gyakorlottabb kollégáktól sajátítsák el az oktatás és nevelés fortélyait. Bedobják őket a mély vízbe és tapasztalat nélkül kell majd olyan helyzeteket megoldaniuk és kezelniük, amelyre nincsenek felkészülve, amelyről nem kaptak gyakorlati tudást. Ezzel egyenes arányosan válnak majd egyre feszültebbé és még pályájuk első évtizedében kiégnek és ambíciójuk, gyermekkori álmaik és vágyaik ellenére hagyják majd el a tanári pályát, vagy külföldön próbálnak szakmán belül boldogulni.
Megszűnik a tantestület és az egyéb iskolai dolgozók, diákönkormányzatok, és szülők véleményezési joga az iskolaigazgató választással kapcsolatban. Az állam fogja kinevezni az igazgatókat. Ez a döntés valószínűleg feszültséget fog kelteni az iskolák életében. Felnőtt, tanult emberek dolgoznak az oktatási intézményekben, akik nagy valószínűséggel képesek lennének eldönteni, hogy kit tartanak a legalkalmasabb vezetőnek. Az iskola érdekeit, a pedagógusok érdekeit és a gyermekek érdekeit vennék figyelembe a megfelelő vezető kiválasztásakor és jogosan éreznék igazságtalannak, ha megalapozott döntésüket nem vennék figyelembe.
A hároméves kortól kötelező óvodába járás alól csak négyéves korig kaphatnak felmentést azok a gyerekek, akiknek a szüleik ezt kérelmezik. Miközben a kutatások azt bizonyítják, hogy a gyermek leginkább a szülei mellett tud fejlődni az első években, kiemelten az édesanyjuk mellett, Magyarország ebben nem támogatja a családokat. Az óvodák túlzsúfoltak, az óvónők túlterheltek és ha a szülő úgy dönt, hogy szeretné gyermekét maga mellett tudni, miért nem teheti meg? Ha a megfelelő személyi és tárgyi feltételek megteremtését tűznék ki elsődleges céljuknak, és azt követően köteleznék a szülőket, hogy vigyék gyermeküket mielőbb óvodába, valószínűleg kevesebben lennének most elkeseredve. De a dolgok jelenlegi állása szerint olyan helyzetbe hozzák majd az óvodákat, szülőket és gyermekeket, ahol kénytelenek lesznek valótlan dolgokat lepapírozni. Emelkedni fog azon közösségek száma, ahol a gyermek papíron óvodába jár, de a valóságban az óvónők által is elfogadottan nincs jelen a foglalkozásokon. Nem azért teszik majd ezt, mert élvezik, hogy kijátszhatják a rendszert, hanem mert látják, hogy mindenki számára ez a legjobb megoldás.
A gyermekek különböző ütemben érnek és ennek megfelelően válnak alkalmassá az iskolai oktatásra. Ha a szülő és az óvónő úgy ítéli meg, hogy a gyermeknek jobb lenne még egy évet óvodában maradni, akkor miért nem lehet megengedni, hogy egy évvel később kerüljön a mókuskerékbe, amiben egyébként az oktatásban töltött évek alatt végig benne marad? Miért baj az, ha később nő fel?
Az, hogy szakvélemények alapján, az állami engedélyező szerv fogja majd eldönteni, hogy a hat éves gyermek mehet, vagy sem iskolába, egész jó megoldásnak tűnik, de mégis, ki fogja elkészíteni a szakvéleményeket? Azok a gyógypedagógusok és pszichológusok, akikből sajnos nagyon kevés van és így is és már így is többszörösen túlterheltek? Nem lenne fontosabb itt is, hogy előbb megteremtsük a személyi és tárgyi feltételeket, hogy ne ugyanaz az egy gyógypedagógus lásson el heti hetven gyermeket és vizsgáljon másik tízet, illetve írjon szakvéleményeket arról, aminek eldöntése szülői és óvónői kompetencia (volt)? Miért kell feleslegesen terhelni a szakszolgálatokat, ahelyett, hogy azokkal a gyermekekkel foglalkozhatnának a szakemberek, akiknek valóban szükségük van rá? Például azokkal, akik a magántanulói státuszból visszakerülnek majd az iskolapadba, vagy hat évesen még bőven hanghibákkal küzdenek, amik olvasási és írási nehézségeket okozhatnak majd? Egye több gyermeknek, egyre több gyógypedagógusra és pszichológusra lesz így szüksége. Miközben egyre kevesebb lesz a szakember.
Ha az alternatív iskolák 70 százalékban alkalmazkodnak majd a Nemzeti alaptantervhez, akkor mégis mi fogja megkülönböztetni őket a többségi intézményektől? Szerencsére olyan ködösen van fogalmazva a módosítás ezen része, hogy a 30 százalék még bármire elég lehet. Nem lehet még tudni, hogy mely alternatív oktatási intézmények élhetnek majd a kiskapuk lehetőségével. Valószínűleg itt is elsősorban papíron történnek meg a változások, mivel az alternatív oktatási intézmények hisznek a saját tantervükben és annak eredményességében, ezért nem akarnak majd ténylegesen változni és változtatni. Ezek többsége valóban jól működik -de legalábbis jobban, mint a közoktatási intézmények- és olyan gyakorlati tudást ad a gyermekeknek, amely a hétköznapi, majd később a felnőtt életben és nem kizárólag az iskola falai között hasznosul.
Összefoglalás
A magántanulói státusz engedélyezése szigorítva lesz, az alternatív iskolák, tegyük fel nem oktathatnak majd a saját oktatási eszközeikkel. A túlzsúfolt óvodai csoportokba olyan gyermekek fognak járni, akik otthon is lehetnének édesanyjukkal. A hat éves kicsi gyermeknek kötelező lesz iskolába járni, ahelyett hogy még egy évig játszhatna az óvoda udvarán, miközben felkészítik az iskolai életre. A legtöbb gyermek öt-hat éves korára válik alkalmassá az iskolafelkészítő foglalkozásokra és a logopédiai foglalkozásokra. Ez azt eredményezi majd, hogy olyan gyermekek kerülnek iskolapadba, akiknek még szükségük lett volna arra, hogy érjenek és fejlesztést kapjanak. Akik okosak és egy évvel később sokkal jobb eredményekkel teljesítenének az iskolapadban, de így lemaradhatnak, fejlesztésekre szorulnak majd az iskolában, tanulási nehézségeik lesznek, vagy kompenzálnak és folyamatos plusz energiájukba telik majd jól teljesíteni. A fejlesztéseket a gyógypedagógusoknak kell majd megadnia, az iskolának kötelezően biztosítania úgy, hogy jelenleg sincsenek -idő és kapacitás híján- megfelelően ellátva a gyermekek. Fejlesztésekre, amikre nem is lett volna szükség, ha hagyják, hogy a saját tempójában érjen meg és váljon iskolássá.
A társadalom építése az oktatásnál kezdődik, ennek ellenére a közoktatási törvény azt eredményezi, hogy pedagógusok nem teljesedhetnek ki a hivatásukban.Hivatásuk egyre inkább munkává szürkül, pedig a tanítás nem a kötelező anyag ledarálása kellene legyen, vagy állandó papírozás és verseny az idővel és a létszámokkal. Nem lesz idejük, nem lesz energiájuk, hogy gondolkodó felnőtteket neveljenek ki, hogy oktassanak és neveljenek. A diploma nélkül dolgozó pedagógus gyakornokoknak nem lesz a munkahelyen lelkes mentoruk, mert az idősebb pedagógusok kiégnek. Például attól, hogy az igazgatói címre náluk kevésbé alkalmas embert választják majd meg, például attól, hogy még több gyógypedagógusi kompetenciát igénylő feladat elé állítják őket, például attól, hogy olyan szülők járatják az osztályukba a gyermeküket, akik utálják a közoktatást, de visszakényszerítették őket.
Miért jó az, ha minden érintett egyformán feszült, ideges és a gyermekek nem megfelelő oktatási körülmények között fejlődnek? Kinek lesz ez jó? Azok közül, akiket közvetlenül érint a törvénymódosítás, senkinek.